Távoktatás és e-learning: didaktikai modellek, az oktatási folyamatot meghatározó alapelvek

A Távoktatás és e-learning nevű tantárgy keretein belül, az első előadáson elhangzottakra szeretnék egy úgymond reflektáló beszámolót írni. Ezen előadáson a didaktikai modellekről, az oktatási folyamatot meghatározó alapelvekről volt szó.

Dióhéjban a didaktika az oktatás elmélete a pedagógia tudományában. Maga a didaktika elnevezés görög eredetű szó és Comenius 1632-es évi Didactica Magna című könyve óta terjedt el. A tanítás, tanulás törvényszerűségeit kutatja és tárja fel.

Mint, ahogy az óra legelején is elhangzott; vannak fontos didaktikai alapkérdések: ki oktat, mit oktat, kiknek oktat, de a legfontosabb kérdés az, hogy hogyan oktat?

Mindenekelőtt fontos, hogy tisztában legyünk magával a távoktatás fogalmával. A távoktatás kifejezés már önmagában is tartalmazza azt, hogy a tanuló és az oktató nincsenek feltétlenül a tanulás folyamatának teljes egésze alatt személyes kapcsolatban. Nem találkoznak folyamatosan személyesen, de mégis állandó a kontakt kettejük között.

Véleményem szerint a távoktatás egy roppant praktikus megoldás azon személyek számára, akik valamilyen okból kifolyólag nem tudnak a hagyományos módon részt venni az oktatásban, viszont megvan bennük a kellő motiváció arra, hogy tanuljanak. Akár munka miatt, akár hátrányos helyzetükből adódóan kell választaniuk ezt a megoldást. Így a munka mellett gond nélkül gazdálkodni tudnak szabadidejükkel, illetve lehetőségük van a permanens tanulásra is, illetve az intézménnyel való folyamatos kapcsolattartásra. Ugyan az effajta tanulásnak nem alapvető feltétele a személyes jelenlét, azért úgy vélem, hogy bizonyos helyzetekben fontos lehet a tanuló és a tanár közötti személyes kontaktus, hiszen egy személyes találkozás során esetleg más jellegű témák és kérdések vetődhetnek fel, könnyebb átsiklani egyik gondolatról a másikra vagy egyik témáról a másikra és a metakommunikációból is igencsak lényeges következtetéseket lehet levonni.

Az órán több didaktikai modellről is szó esett. Röviden pár szót szeretnék ejteni azokról, amelyek a legjobban lekötötték figyelmemet, amelyeket a legérdekesebbnek tartottam és amelyekkel többségében egyetértettem.

Felix von Cube matematikai alapon működő kibernetikai-információelméleti modellje igen érdekes volt számomra. Ugyanis ennek a modellnek az alapelve a nagymértékű szabályozás, amely a tanulási folyamatot egy gép működéséhez hasonlítja. Eszerint a nevelés és a képzés egyféle szabályozás, amelyek meghatároznak egy információáramlási folyamatot. A szabályozás struktúráját egy kibernetikai szabályozási kör segítségével lehet felvázolni. A szabályozó erő, ami a rendszert működteti nem más, mint a tanár tanítási stratégiája. A tanulási folyamatban mindennek megvan a maga hajszálpontos helye, ideje és célja, illetve az esetlegesen felmerülő hibákat és tévedéseket azonnal javítja. Hatékonyság szempontjából ez a modell kitűnően alkalmazható. Az órán elhangzott pár gondolat arról, hogy sokan nem tartják hatékonynak a távoktatást ’személytelensége’ miatt. Tehát ezek szerint nem tekinthető minőségi és hatékony tanulásnak a távoktatásbeli tanulás, mert az oktató vagy a tanuló nincsen jelen, nincsen közöttük személyes kapcsolat. Hajlamosak az emberek ezt feltételezni, ám erre a tévhitre tökéletesen rá lehet cáfolni Felix von Cube kibernetikai-információelméleti modelljével. Ugyanis a tanulási folyamat nem attól lesz hatékony, ha a személyek egyszerre egy időben jelen vannak, hanem alapvetően az előadás kidolgozottsága határozza meg az eredményességet. Lehet egy előadásnak egyszerre sok hallgatója, tehát mondhatjuk, hogy megvan a személyes kapcsolat a tanulók és a tanár között, de az eredményesség főként az oktató felkészültségén és a módszerein múlik.

Christine Möller modellje alapvetően egy erősen célorientált modell, amely tartalmazza a tanulási folyamat célját és e cél elérésének pontosan megszervezett menetét lépésről lépésre. Nagyon fontosnak tartom e modell alapelvét, hiszen alapvető fontosságúnak tekintem azt, hogy folyamatosan határozott célokat tűzzünk ki magunk elé. Csakis ezek képesek cselekvésre motiválni az embert, ezek szükségesek ahhoz, hogy eredményeket érjünk el, motiváltak és elégedettek legyünk. Ez vonatkozik ugyanúgy az élet bármely terére, ugyanúgy, mint a tanulásra.

Alapvető hiányosság az oktatásban számos esetben az, hogy nem tanítják meg azt, hogy hogyan kell hatékonyan tanulni. Nem szembesülnek a tanulók azzal, hogy hogyan kell részekre bontani a tananyagot, amely részeket egymás után követve elérhetnék a kívánt a célt, azaz a sikeres eredményt. Másképpen nem lehet hatékonyan és eredményesen előre haladni.

John Bissell Carroll modellje azt veszi alapul, hogy a tanulás hatékonysága a tanulással töltött idő tartamától függ. Ezt én úgy értelmezem, hogy elvileg minél több időt szentelek valaminek a tanulmányozásával, tanulásával, annál jobban fogom tudni. Ez egy bizonyos fokig igaz, hiszen ha sokan foglalkozom valamivel, akkor értelemszerűen egyre jobban át fogom látni azt a bizonyos dolgot, és egyre többet fogok megtudni róla. Viszont ugyanakkor az idő múlásával fennáll a motiváció hanyatlásának is a veszélye, az a bizonyos dolog könnyen unalmassá válhat. Ez a modell alapvetően kimondja, hogy a tanulási folyamat mérhető. Meg lehet mérni, hogy egy adott tanulónak egy bizonyos tanulási folyamat elsajátításához mennyi időre van szüksége. Fontos, hogy arányban legyen a tanuláshoz szükséges idő és a tanulásra szánt idő. Két eset van, amit két végletként is nevezhetnénk:

Egyik eset, ha egy bizonyos dolog elsajátításához több időt szánunk, mint amennyit kellene. Ez esetben ugyan eredményes lesz a tanulási folyamat, mert elértük a kívánt eredményt, viszont hatékonynak már nem mondható, hiszen több időt szenteltünk rá, mint amennyit kellett volna. A ’feleslegesen’ elhasznált időt más hasznos dologra is lehetett volna fordítani.

A másik eset, amikor kevesebb időt töltünk el egy tanulási folyamat elsajátításával, mint amennyi szükséges lenne. Ez esetben a tanulási folyamat sem eredményesnek, sem hatékonynak nem mondható, hiszen az arra fordított idő túl kevés volt és a kívánt eredményt sem sikerült elérni. Ezért is fontos odafigyelni az arányokra; a tanulásra szánt idő és a tanuláshoz szükséges idő közötti megfelelő arányt kell megtalálni oly módon, hogy e két érték között ne legyen túl nagy az eltérés.

Benjamin S. Bloom optimális tanuláselmélete a fent említett John Bissell Carroll modelljéhez hasonlít. Kimondja, hogy elegendő idő és megfelelő tanulási körülmények fejében a tanulók képesek elsajátítani a számukra előírt követelményeket. Az órán elhangzott erre egy találó példa, miszerint ha a tananyagot úgymond ’ömlesztve’ a tanulókra zúdítjuk, és nem bontjuk kisebb-nagyobb részekre, akkor kevesebb eséllyel fogják megérteni és feldolgozni az információt. Bizonyos mérések kimutatták, hogy abban az esetben, amikor a tananyagot nem tagolva, nem rendszerezve adták elő a tanulóknak, az óra végére csak a 10 százalékuk értette, hogy pontosan miről szólt a tanóra.

Teljes mértékben egyetértek ezzel az elmélettel. Ha csak visszagondolok eddig tanulmányaimra, számomra is sokkal könnyebben értelmezhetőbb volt az az előadás, amikor áttekinthetően, rendezetten részekre bontva adták elő a tananyagot, majd minden egyes szakasz után tisztáztuk az esetlegesen felmerülő kérdéseket. Tehát mindenképpen érdemesnek tartom megfelelő mennyiségű, áttekinthető részekre bontani az anyagot, illetve ezen részek között rákérdezni az anyaggal kapcsolatos kérdésekre. Mindezek értelmében nem a végén célszerű feltenni a kérdést, hogy értették-e az elmúlt x perc anyagát, hanem részletenként ajánlatos feltenni ezt a kérdést. Ha így lépésenként haladunk, akkor sokkal könnyebben érthetővé és emészthetővé válik a tananyag és a tanulási folyamat is sikeres és hatékony lesz.

Elmondhatom, hogy az első óra igen tanulságosnak bizonyult számomra, különösen a fent említett modellek keltették fel érdeklődésemet. Sok újat megtudtam a tanulás folyamatáról ezen elméleteknek köszönhetően és arra ösztökélt, hogy kicsit jobban beleássam magam ezen modellek tanulmányozásába.